Ötvenegy évvel ezelőtt hét fiatal hadnagy a szolnoki ejtőernyősökhöz került. Közülük öt mélységi felderítő és egy híradó szakmai számú bátor fiatal tiszt elkezdte az ejtőernyős alapkiképzést, ami aztán örökre meghatározta az életüket.

 

1965. november 24-én 14:20 perckor hajtotta végre élete első ugrását az abonyi Végvári József, nyugalmazott ejtőernyős alezredes Szandaszőlősön.

 

Józsi bácsi a mai napig tisztán emlékszik az első izgatott pillanatokra.
- A szakmai számom alapján eredetileg nem vehettem volna részt az ugrásban, de mivel én képeztem ki a távírászokat, akik a felderítőkkel együtt vágtak bele a mutatványba, ezért engedélyezték, hogy én is velük tartsak. Az első időszakban csak nyolcat ugorhattam, de később századparancsnokként és híradófőnökként már naponta négyszer is önként dőltem ki a gépből – magyarázza.

- Megfelelő lelki, pszichológiai és alkati felépítés kell ahhoz, hogy valaki odáig jusson, hogy felmenjen a levegőbe, és a nyitott repülőgépajtónál lenézzen – mondja. - Az ablakon keresztül nagyon szép a látvány, de amikor odaér az ember, hogy ki kell lépni a biztonságos zónából, az valami borzalom. Úgy szokták az ejtőernyősök mondani, hogy „zabszem meg gőzkalapács”. Ezt ismeri? – nevet, miközben úgy idéz fel minden percet, mintha tegnap történt volna.

Az első szabadesés olyan, mintha éjszaka lenne – tudom meg Végvári úrtól, - mert becsukod a szemed, és semmi mást nem csinálsz, csak „kivágod magad”.

- Az első néhány alkalom ilyen, és kb. a harmadiknál jutsz el oda, hogy ki kell nyitni a hasernyőt, hogy megtanuld a technikáját, ha valami történne a háternyőddel. A tizenegyediknél már stabilizátoros megoldást választottam, amikor már nekem kellett nyitni, igaz a gép is széttár egy ernyőt fölötted. Amikor teljesen kézi megoldással „landolsz”, elhagyod a gépet, a levegő megcsap és elkezdesz pörögni. Ha tudod, mit kell csinálni, ahhoz hogy stabillá tedd, akkor oké. Ha nem, akkor megpróbálod magad megtartani, ha nem megy, (imádkozol – mondom), összehúzod magad és számolsz, 21, 22, 23, aztán nyitsz – avat be a technikai részletekbe.

Végvári József ma is aktív tagja a Magyar Ejtőernyősök Bajtársi Szövetségének. Nem véletlen jutottak eszébe a szép emlékek, hiszen nemrégiben korábbi csapattársaival együtt nosztalgiázhatott az Ejtőernyősök napján, Szolnokon. Az ünnepségen bronz fokozatú díszjelvényt adományoztak számára a szövetség érdekében, huzamosabb időn át végzett eredményes és önzetlen munkájáért.

 

Tíz év aktív ejtőernyős szolgálat közben 178-szor bontott ernyőt. A kétszáz „zuhanásig” csak azért nem jutott el, mert 1975-ben felvették a leningrádi Katonai Híradó Mérnöki Akadémiára, és onnantól kezdve „eltiltották” ezektől a veszélyes műveletektől.

- A csapatom éppen Balatonkilitin volt ejtőernyős táborban. Budapestről utaztam le Siófokra, és kértem, hogy engedélyezzék számomra az ugrást. A parancsnok azt mondta, hogy miután ilyen intézménybe kerülök, - megjegyzem zászlóaljtól még senkit sem vettek fel külföldi akadémiára: „Rád már vigyázunk, megcsináljuk helyetted az engedélyezett ugrásokat”– meséli. 

 

Szomorúan, de természetesen tisztelettel vette tudomásul, hogy nem szárnyalhat többé szabadon a felhők között.

- A Balaton fölött ejtőernyőzni és oda megérkezni egy szál fürdőnadrágban, csodálatos. Az ernyőt leengedni és összeszedni is. Így hát, akkor ott a táborban ugrottam utoljára 1975-ben, ezért nem értem el a kitűzött kétszázat, pedig három nap alatt teljesítettem volna! – mondja meggyőzően.

Felesége, Klárika tavaly volt 70 esztendős, idén pedig az 50. házassági évfordulójukat ünnepelték. Nagy álma, hogy jövőre ejtőernyőzhessen a 75. születésnapja alkalmából. - Dédelgetett álmom, hogy jövőre, ha ilyen erőben leszek, ugrok még egyet – osztja meg velünk izgatottan kívánságát.

Ritka és különleges ajándékot kért születésnapjára Józsi bácsi, aki úgy tudja, hogy Abonyban vele együtt csupán hárman ejtőernyőztek.

 

Mind a két lánya, de főleg az idősebbik, Klárika is szerette volna az extrém repülést kipróbálni. - Nem engedtem meg, mondván, egy családba elég egy bolond. Tavaly, június 3-án együtt mentünk tandemezni, ahol a nagyobb és a kisebb lányunk, valamint a legidősebb unoka is ugrott – mondta büszkén. 

 

Klárika azóta megállíthatatlan. Nem hiába, ejtőernyős vér csörgedezik az ereiben.

 

Interjú: Darányi Erika

Fotó: Szilágyi Tamás